- Nos, úgy vélem végeztünk is a papírokkal. Üdvözlöm akadémiánkban, Kim kisasszony. Remélem nálunk is kamatoztatni fogja tudását, akárcsak a volt iskolájában - fog velem kezet egy apró, ráncos mosollyal az akadémia igazgatója. Kedves embernek tűnt, így első pillantásra, pedig azt hittem, hogy valami zsémbes, nagyképű, magától teljességgel elszállt öregemberrel fogunk találkozni. Talán mégsem lesz ez olyan elviselhetetlen.
- Köszönöm, úgy lesz - válaszolok kedvesen.
- Én is köszönöm, hogy így év közben ilyen hamar megejthettük az átiratkozást - mosolyog hálásan anya.
- Semmiség, asszonyom. Byul eredményei merőben eltérnek az ott tanult diákok többségének jegyeivel. Én is úgy látom jobbnak, ha hozzánk jár - néz még utoljára végig eddigi bizonyítványaimon.
- Én is így gondoltam. - helyesel anya.
- Akkor sok sikert az első iskolai napjához, hétfőn jöjjön be korábban és odaadom az új órarendjét.
Bólogatok egyet, jelezve, hogy semmi akadálya, itt leszek. Egy utolsó köszönés és meghajlás, majd indulunk is kifelé. Az autóig megtett úton sóhajok hada hagyja el a számat s néha vállam felett hátra pillantok az épületre. Belülről teljesen másmilyen, mint kívülről. Belül stílusos és egyedi, kívülről szürke, unalmas és taszító. Behuppanva az anyós ülésre még utoljára ráemelem az új iskolámra tekintetemet, majd automatikusan a rádiót indítom be. Mikor anya is beül, természetesen lehalkítja a számára fülsüketítő zajt, s a kocsi indítása előtt még megfogja kezem. Azonnal rápillantok és egy bájos, de mégis tartózkodó mosolyt kapok tőle. Olyan rossz érzés, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól ezalatt a két év alatt. Nyilván részben én is hibás vagyok, csupán nem tudom mi rosszat tettem. Viszonzom mosolyát,bár elég bárgyúra sikeredik, majd utána inkább a ' kilátást ' nézem. Egy kis idő múlva tűnik csak fel, hogy nem a jól megszokott úton megyünk hazafelé.
- Találkoznod kell valakivel - kezd bele, mikor épp rákérdeznék, hogy hova is tartunk pontosan. - Pontosabban valakikkel.
Ezen a napon teljesen össze lettem zavarodva.
- Jó - ennyit lehelek csak válaszul, majd elkap az izgatottság. Vajon anya a hódolójának akar bemutatni? De .. nem túl gyors ez? Azt se tudom, hogy mióta ismerik egymást, egyáltalán hol és miképp találkoztak. Úgy is zavaró csend állt be egy jó ideje köztünk, ez egy jó beszéd téma lehet.
- Mesélsz Róla? - kérdezem meg kíváncsian, de nem nézek szülőmre. Kissé megfeszül mellettem, tudja kire gondolok. Rosszul esik, hogy így reagál, bár már rég nem szeret gondolatairól vagy érzéseiről velem beszélgetni.
- Kedves, figyelmes és nagyon jóképű. Egy rendezvényen futottam össze az egyik volt főnökömmel, ő mutatta be nekem - válaszol pár perces csendet követően.
- Ez pontosan mikor történt? - most már rá nézek.
- Több, mint féléve - pillant rám szeme sarkából.
Arcizmaim megfeszülnek, tenyerem ökölbe rándul. Mérges vagyok, de nagyon.
- Örülök neki, hogy időben értesítettél róla. Miért nem az esküvőtök előtti estén jut eszedbe beszámolni? - fordulok felé.
- Kicsim. Nekem is furcsa ez, de szeretem. Határozottan szerelmes vagyok belé és ez ellen nem tehetek. Nem érzem magam még öregnek ahhoz, hogy valaki más oldalán újra kezdjem a boldog életemet.
Igaza van. Nincs jogom neki megszabni, hogy mit tehet, kivel és mikor. Ez az ő élete és még mindig én vagyok a gyerek és ő a felnőtt. Nem tehetek mást, támogatnom kell. Nem akarom, hogy megint magába forduljon és ismét inni kezdjen, mint anno másfél éve.
Az út további részében csöndben maradok, nem akarok feszültséget szülni és még több gondot okozni magamnak és anyának. Egy bő tíz perc múlva egy elegáns étterem előtt parkol le anya, ami nekem nem túlzottan okoz örömet.
- Ez most komoly? Egy ötcsillagos étterem? Milyen tehetős üzletembert sikerült neked összeszedned? - vágom anyához bosszúsan miközben a parkolóból sétálunk a bejárat felé. Semmi kedvem nem volt egy puccos helyre menni.
- Kim Byul, kérlek - néz rám. - Viselkedj!
Szem forgatva folytatom utamat, mikor hirtelen lecövekelek. Anya hátranéz rám s csípőre tett kezekkel kérdezi meg:
- Most meg mi a gond?
- Nem is öltöztem úgy. Szinte elraboltál Nana -ék ajtajából, nem volt időm ilyen helyre kinyalni magam - mutatok magamon végig. Fekete leggings -et viselek egy hosszított felsővel valamint a kedvenc fekete, szegecses bakancsomat, természetesen felkaptam magamra gyorsan a szintén fekete és szintén a szívemnek kedves bőrdzsekimet.
- Tökéletes vagy így - karol belém, én megadóan fújtatok egyet, majd sietünk befelé.
Nem taglóz le annyira az étterem látványa, többször voltam már ilyen elegáns helyen, hiszen anya mindig elvitt magával, ha épp üzleti ebédre esetleg vacsorára volt hivatalos. Anya nemrég kezdett bele saját vállalkozásába, mint lakberendező. Kezd belendülni az üzlet ahhoz képest, hogy alig pár hónapja foglalkozik vele teljes körűen. Amíg apával házasok voltak, anya apa titkárnőjeként dolgozott és vezette a háztartást. Apa általában laza feladatokat szabott ki neki, hogy legyen ideje pihenni és velem is foglalkozni. Persze, miután apa elköltözött és vitte magával az őt megillető jussot a családi kasszából, eléggé megszorultunk. Tudniillik apa elég tehetős ember, aki ingatlanokkal foglalkozik és persze soha nem szenvedtünk semmiben sem hiányt. Nehéz volt feldolgozni, hogy az egyetlen biztos pont eltűnt az életemből és ezáltal mélypontra került az anyukám és a lelkivilága is.
- Szervusztok! - a hirtelen jött hangtól megrezzenek picit, ezzel kizökkenve merengésemből. Anya arcán hatalmas mosoly terül el, felcsillannak szemei és megszaporázza lépteit mellettem.
- Szia - ad egy apró puszit a férfi szájára, aminek látványát nem tudom megemészteni. Szörnyen furcsa. - Ő itt a lányom, akiről annyit meséltem, Kim Byul - mutat be a már előttem álló úrnak.
- Áh, szia. Lu Chang vagyok - nyújt nekem kezet mosolyogva, amit kábultan ugyan, de elfogadok.
Lu? Szóval nem koreai. Ez egyre furcsább nekem.
- Nem volt igazad, élőben ezerszer szebb, mint képeken - fordul anya felé Chang úr és ' dorgálja ' le.
Anya csak kuncog egyet, akárcsak én. Képes volt egyszerre mindkettőnket zavarba hozni és mégis megnevettetni. Már kedvelem.
- Foglalj helyet - mutat a maga melletti székre, még mindig mosolyogva.
Észre sem veszem, hogy anya már javában bújja az étlapot. Helyet foglalok, majd úgy döntök, hogy megismerem egy kicsit jobban leendő ' apámat '.
- Szóval maga kínai, igazam van? - fordulok felé teljes testemmel.
- Ugyan, nyugodtan tegezz - legyint egyet, természetesen levakarhatatlan mosollyal. - És így van, az vagyok.
- Hogy - hogy Koreában helyezkedett el? Gondolom itt dolgozik és lakik is.
Kérdéseimre érdekesen néz, szerintem nem gondolja, hogy engem érdekelhetnek ezek a dolgok, pedig érdekelnek. Elvégre az édesanyámról van szó. Mindent elmesél én pedig szinte iszom szavait. Ő is kérdezget tőlem, főleg általános dolgokat, de nem bánom. Megtudom, hogy már egy jó ideje hazámban él egy szem fiával, aki azért nincs itt éppen, mert elfelejtette a találkozót és elment a fociedzésére, valamint azt is megtudom, hogy az építőiparban dolgozik.
- Te sportolsz esetleg valamit? - jön a sokadik kérdés Chang -tól. Idővel ugyanis megkért, hogy hívjam így.
- Nem éppen. Régebben ugyan balettoztam, de az nem kötött le hosszútávon. Utána nem kezdtem bele semmibe - már nagyban falatozok, mikor eszembe jut Nana.
- Elnézést - felállok, majd illedelmesen meghajolok. - Muszáj telefonálnom, barátnőm biztos aggódik miattam, nem is szóltam neki, hogy elmegyek - anya legyint, hogy menjek nyugodtan, Chang szintén.
Megállok a mosdó előtt s telefonomat előkapva azonnal tárcsázom Nana számát.
- Nagyon megfoglak rugdosni.
- Ne haragudj, Nanaaaaaaa - kérlelem.
- Nem érdekel - játssza a megsértettet. - Hol vagy? - hangja hirtelen vált izgatottra. Tipikus.
- Nem azt mondtad, hogy nem érdekel? - húzom az agyát mosolyogva.
- Byul! Ne beszélj mellé, merre van az a kugli fejed?! - kiabál, de hallom hangján, hogy nevet.
- A Ganga -ban vagyok - rövid válaszom azonnal csendet állít be köztünk.
- Minek? Byul, nem értek semmit - toporzékol, ezt tisztám kiveszem hangjából és a hangokból.
- Ha vissza mentem hozzátok elmesélem, ígérem. De ez most így hosszú. Fogalmazzunk úgy, hogy semmi sem lesz olyan, mint eddig - itt kicsit elhalkulok.
Még belesem gondoltam, hogy milyen lesz suliba menni Nana nélkül. Egészen ovis korunk óta ismerjük egymást és szinte mindent együtt csináltunk eddig, amit csak lehetett. Ott vagyunk a másik mellett, akármi is történjen.
- Megijesztesz, te köcsög - hangja komolyra vált, nekem viszont mosoly kúszik arcomra a megnevezésem hallatán.
- Mennem kell.
- Szavadon foglak, Byul.
- Igen is, Nana kapitány - tisztelgek s habár nem látja, tudom, hogy tudja mit teszek.
- Idióta, cső.
- Te se vagy jobb, csá - nevetve tesszük le.
Jobb kedvel indulok vissza asztalunkhoz, mikor valaki szinte fellök.
- Nem tudsz figyelni? - dobja oda nekem flegmán.
- Én? Hisz te jöttél nekem.
- Hagyjuk már. Nem vetted észre, hogy sietek? - forgatja szemeit.
Borzasztóan feldühített, viszont azt el kell ismernem, hogy rettentő helyes és édes arca van. Kicsit elidőzök arcán s alaposan szemügyre veszem a fortyogó fiút. Nem lehet idősebb tizennyolcnál, szóval egyidős lehet velem. Arcélén végigfolyik pár izzadságcsepp, ami elég gyengén érinti lány mivoltomat. Inge össze - vissza volt begombolva, ebből leveszem, hogy valóban iparkodik valahova. Vállán pedig egy sporttáska csüng.
- Hahóóó?! - hadonászik előttem, még mindig idegesen.
Megrázom fejem, hogy feleszméljek.
- Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egy étteremben körbenézzek, mielőtt elindulok .. ugyanis nem szokás rohangálni egy ilyen helyen - utoljára végig mér, majd egy halk ' cöhh ' hang után faképnél hagy.
- Bunkó - sziszegem, szinte csak magamnak.
Nem foglalkozom többet Vele, visszamegyek az asztalunkhoz, ahol hirtelen szemet szúr valami .. vagyis valaki.
- Byul, bemutatom a fiamat. Ő itt LuHan - mutat rá.
- LuHan, Ő itt Kim Byul, Ő a ...
- TE?! - mondjuk egyszerre, a másikra fintorogva.
- Ismeritek egymást? - néz rám ferdén anyum.
- Mondhatni - forgatja szemét a társaságunk bunkó fele.
Csak feldühödve helyet foglalok s a tányéromon maradt ételre koncentrálok.
Miután végzünk az evéssel együtt hagyjuk el az éttermet. Vagyis csak próbáljuk, ugyanis az ajtónál konfliktusba keveredek Luhan -nal.
- Én megyek ki előbb.
- Nem, mert én! Én vagyok a lány - teszem karba kezeimet.
- Hidegen hagy - arrébb tol s mint aki jól végezte dolgát, elindul kocsija felé.
Szájtátva állok egy helyben, s még jobban felidegesít anya és Chang kuncogása.
- Jól megvannak - nyugtázza anya.
- Én is úgy veszem észre - így Chang.
- Mehetnénk? - fordulok hátra indulatosan, mire anya fejét csóválva búcsúzik el Chang -tól és indulunk meg autónk irányába.
- Mit gondolsz Luhan -ról? - kérdezi izgatottan a kocsiban.
- Egy igazi sznob tökfej, viszont Chang jó fej - nézek ki az ablakon.
- Örülök neki, hogy ezt gondolod Chang -ról. Luhan meg .. aranyosak voltatok - nevetgél magában.
- Hagyjuk már ezt.
- Oké, rendben. Holnap úgy is látni fogod.
- Mi? - szökik pár oktávval fentebb hangom.
- Átjönnek segíteni a kipakolásban. Hozzájuk költözünk.
Remek. A hátam közepére se kívánom ezt a nagyképű, de tagadhatatlanul jóképű, majmot.
De persze holnaptól lakjak vele egy házban, sőt .. még járjak vele egy iskolába is. Szuper.
.png)
